A 2008 őszén kitört pénzpiaci világválság, amely csak a reál-recesszió előtti, első fázisát jelentette a világgazdasági válságnak – hazánk esetében egy amúgy is keresztül-kasul eladósodott ország elferdült struktúrájú gazdaságát érte el. A válságkövetkezmények ezért itthon tartósabbak, mint mondjuk Ausztriában. Alakváltozásokon át maradnak fenn, vagyis az eredeti problémát esetleg már nem ismerjük fel bizonyos mai gondok formáján, noha utóbbiak legalább felerészt abból származnak – az építőiparban is.
A 2008 előtti hazai építőipar körülbelül 80 000 foglalkoztatottja egyszer csak nem kellett az őket addigi foglalkoztatóknak. A beruházási volumen meredek lehanyatlása után a völgy-időszak fél évtizednyi tartamú lett: 2013 folyamán indult csak el az emelkedés. Újabban már egyenesen építtetési fellendülésről beszélhetünk – és éppen ez a kedvező fejlemény hozta felszínre, mint égető gondot, az iparág recesszió-kori veszteségeit. A szűkölködés időszakában a képzettséghiányosak közül is ezer és ezer foglalkoztatott hagyta el a szakágat, mások, képzettebbek – kb. 25 000-en – a szakmában maradtak ugyan, de külföldre vándoroltak, megint másoknak, akik kiöregedtek, nem került a helyükbe ugyanannyi jó készségű fiatal. A szakmailag elfogadható itthoni munkaerő igen kevés a mai és a kilátásban lévő feladatmennyiséghez. Az országos szakemberhiány miatt az építkezések versengve egymás elől próbálják elszerezni a kétkezieket, még a szaktudatlan munkavállalókat is, és ha sikerül negyedévnyi küzdelmes várakozás után munkásokat hozni egy adott telekre, ettől még a munka hamarosan elakadhat, mert a bevont alkalmazottaknak „más dolguk akadt”, amit talán szintúgy elégtelenül, vagy félresikerülten végeznek el.
Ennek az áldatlan helyzetnek a megváltoztatása nem egyetlen tényező feljavításán múlik, és egyik tényező sem hozható rendbe egyhamar. Ezért azzal lehet számolni, hogy az előttünk álló tíz-tízegynéhány évben a vállalkozóknak és megrendelőknek továbbra is nehéz dolga lesz építéseikkel, nagyjából a mai okokból, úgyhogy szükségük lesz leleményekre, és gyakorlottságra a pótmegoldásokban. A normalizációs célt mégsem szabad feledni, és a részletező diagnózist sürgős elkészíteni, mert ha a célravezető folyamatok még kezdetüket sem veszik a közeljövőben, akkor húsz év lesz abból a tízből. Az egyik alaptényező a bérezés. A munkaerőhiány mai béremelő hatása nem azért nem elégséges mértékű a külföldről történő munkaerő-visszavonzáshoz, mintha a keresetszint-emelkedés ne volna jelentős százalék-átlagú, hanem azért nem, mert túl mélyről indult. A 2000-es évek közepén az építőipari szakmunkások erős fizikai igénybevétel mellett némileg az átlagbér háromnegyede alatt kerestek, foglalkozásuk tehát eleve nem tehetett szert valami nagy pályaválasztói népszerűségre. A bérkérdés és a másik alapkérdés, a képzésben résztvevők létszámáé, természetesen összefügg, és a beiskolázási létszám, illetve egyáltalán, a jelentkezéseké, máig alacsonyabb a szükségesnél.
A mai oktatási számok pedig ugyanannyira, vagy még inkább szólnak a 2020-as évekről, mint a jelenről. De alaptényező a szakoktatás színvonala is – persze ennek is van összefüggése azzal, hogy felszállóágba jut-e valamely szakág (amely szituáció a magyar építőipar esetében felemás, nem egyértelmű). Az OKJ-s tanfolyamokon általában felszerelés-hiányok mutatkoznak: vagy nincsenek kéznél a gyakorlattal ismerkedéshez kellő instrumentumok, vagy ó avítt típusúak, meghaladott módszerek ismertetésére valók. Maga a tanrend is már alapos helyrerázásra szorul: lassan elterpeszkedett benne a különböző elméleti tantárgyak szegmentuma, így a közvetlenebb tantárgyakat, például a statikát csak „lezavarva”, gyorsmenetben tanulják a fiatalok és a műszereknél sem időznek az érdemi megértés percéig. Igaz, a komoly képzettség, mondjuk a kőműves-szakmában, sokkal jobb tanmenettel sem szerezhető meg: ahhoz a jó előképzést többéves munkagyakorlat kell kövesse, az alkalmazó cég képző hajlamú támogató figyelme mellett. A jelen itthoni vállalkozói azonban többnyire nem tanúsítanak ilyen hajlandóságot, egyrészt mert az előképzési hiányokat is pótolniuk kellene, túl mélyről kellene felhúzni a betanítandót, másrészt, mert nem tudnának nettó 300 000 Ft havibért fizetni a kitanítottaknak, akik így hamarosan külföldön hasznosítanák a szerzett tudást. A kör ezzel bezárul.
A házfelújítások, építések privát megrendelőinek jelen körülmények közt tanácsos kiokosodni saját megrendeléseik részletes tartalmát illetően, hogy szinte művezetőként, szakellenőrként kísérhessék a munkálatokat. Vagy pedig – generálkivitelezői megállapodást kötni, az viszont eleve hosszas várakozást és dupla költséget jelent. Viszont egyre többen választják már azt a kitörési útvonalat, amelyet a könnyűszerkezetes ház építtetése melletti döntés nyit meg. Áttekinthető, jól lekövethető sztenderd technológia, korszerű házegészségi szempontok, mindezekben begyakorlott teamek, gyors elkészülés, alacsony fenntartási költség, az építési összköltséget leszorító, napjainkban folyamatba lépő jogi megoldások – mindaz, amit az Aido is ajánl.
Infó tovább: Aido könnyűszerkezetes házak